Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Mt 28,19

Az emmauszi úton

Húsvét harmadik vasárnapján az Emmauszi tanítványokról szóló igehirdetést olvashattuk. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott jó pár évvel ezelőtt született írásom a Magyar Kurirban.
Piarista diák múltamat tekintve, a hosszú évek során eléggé eltávolodtam a vallásomtól. Azt szokták mondani, hogy így alakult. Bár itt, belül sokszor kísértett a múlt, a közös reggeli diákmisék, az énekkar, a paptanárok hite, de mégsem vált életem állandó részévé.

Egyszer egy ilyen – mégis elmegyek vasárnap misére – hangulatban egy indiai származású szerzetes, Sebastian atya prédikált. Lejött a hívek közé. Biztató, hitet adó mosolyával megtelt a templom. Az örömhírről beszélt, arról az örömről, amely az élő Krisztussal költözött közénk. Meg arról, hogy a hívő ember nem kell, hogy szomorú legyen, hiszen van minek örülnie. És ha szívünket betölti az szeretet, Isten, embertársaink és magunk iránt is, akkor bizalommal nézhetünk a jövőbe.
Egy általa vezetett lelkigyakorlaton mély barátság alakult ki közöttünk. A verbita missziós közösség, ahova Sebastian atya is tartozik, a mindig mosolygó, életigenlő, szeretetből fakadó hitet ismertette meg velem úgy, ahogy azt sohasem tudtam eddig elképzelni.

Közösségteremtő rendezvényeiken egy új világ nyílt meg számomra, ahol a misszió, a világmisszió is valós tartalommal töltődött meg. Fura azt kimondani, de úgy érzem magam Sebastian atyával beszélgetve, mint amikor a „Jópásztor” megtalálta az nyájtól elkóborolt elveszett bárányt. Mellém szegődött valaki az Emmauszi úton. Mutatott egy új irányt, amerre érdemes elindulni, tovább menni. Induljunk el mi is az Emauszi úton, és engedjük, hogy mellénk szegődjön, halkan megszólítson valaki, akit majd én is felismerek az út végén.

Seregély István