Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Mt 28,19

Beer Miklós a személyes missziójáról

A nyugalmazott váci püspökkel volt szerencsém több alkalommal is találkozni. Megvallom minden alkalommal nagy hatással volt rám. Ha az utcán mentünk, szinte mindenki ráköszönt és neki mindenkihez volt egy két kedves, megnyugtató szava. Ha gyerekekkel volt, mosolyogva hajolt le hozzájuk, vagy rúgta vissza a labdát focizás közben. A templomban csillogó szemmel emlékezett vissza kedvenc padjára, ahová mindig szeretett beülni egy imádságra, egy fohászra. Beer Miklós püspök közel fél éve él Nagymaroson új otthonában, ahol visszaemlékezett pályájának legérdekesebb állomásaira és beszélt személyes missziójáról.

- A személyes találkozások mindig fontosak voltak számomra. Elmondok egy közelmúltban történt élményt. Mentem a pesti utcán, szembejött velem egy kedves fiatal hölgy, meglátott, megölelt és csak ennyit mondott. Süni atya, ma van a születésnapom. Ez az én legnagyobb ajándékom. Isten áldja az atyát és már ment is tovább. A nevét nem tudom, csak sejtem, hogy valamelyik plébániámon a frizurámról süni atyaként őrizte meg a velem való találkozást. A Jóisten áldja meg őt. Akár merre megyek az országban, nincs olyan alkalom, hogy valaki egy régi emléket ne hozna elő. Kőbánya, Márianosztra, Pilismarót, Esztergom. A váci egyházmegyében töltöttem el 16 évet. Az itteni találkozásaim megerősítenek abban a tudatban, hogy ez volt az én misszióm, egy jó szó, talán csak egy mosoly, vagy egy őszinte ölelés, kézfogás. Így lehettem a Jóisten eszköze. De mondhatok példát a cserkészekkel töltött időszakból is. Kivittem a gyerekeket egy augusztusi éjszakán csillagot nézni. Hanyatt feküdtünk a fűben és bámultuk a csillagokat. Remélem, hogy a gyerekek ezt magukkal vitték. Eszembe jutnak a véletlen találkozások. Annyiszor átéltem, hogy egy nehéz problémával küszködtem, kerestem a megoldást és egyszer csak kaptam egy levelet, egy telefonhívást, ami pont ebben segített. Hinnünk kell abba, hogy a Jóisten irányítja az életünket és bízik bennünk.
Egy másik történet. Pilismaróton volt egy kis tanítványom, egy roma kislány. Nagyon szép hangja volt, biztattuk, hogy tanuljon tovább, használja ezt a csodálatos tehetségét. Nyolcadikos korában, amikor elhatározta, hogy tovább tanul, meghalt az édesanyja. Ő volt a legidősebb, rászakadt a család minden gondja, testvérei nevelése és nem tudott továbbtanulni. Sok év után újra találkoztunk. Megtudtam, hogy férjhez ment és nagyon nehéz körülmények között él. Csak egy biztos helyet, egy otthont szerettek volna. Akkor odahívtam őket egy szolgálati lakásba. Azóta ott élnek Vácon a püspökség mellett. Férje és ő is ott dolgozik, kisfiúk katolikus iskolába jár. Olyan öröm látni, hogy talpra álltak egy olyan védőhálóval a fejük fölött, ami biztos megélhetést add nekik. Valahányszor találkozunk, elérzékenyülve öleljük meg egymást.

- Nemrég ismét rátaláltam Váci Mihály egy csodálatos versére, Eső a homokra. Ebben fogalmazza meg a költő azt a gondolatot, amit én is vallok.

„osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”

Ezt tartom ars poétikámnak, amihez hozzákapcsolom Jézus szavait. Legyetek olyanok, mint a gyermekek. A mustármag, a kovász, ezek a jézusi hasonlatok, kezdetben reménytelennek tűnnek, mint a sivatagra hulló eső. Nincs gyors eredmény. De ilyen ez a misszió is, amit most felvállaltam. Ilyen az egész életünk. Egy pedagógusnak, egy papnak, minden jó-szándékú embernek van küldetése. Lehet sportoló, színész, újságíró, bárki; mindenki magvető, de a növekedést az Úristen adja.

Seregély István