Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Mt 28,19

Placid atya szabályai a túléléshez

Különös és hosszú kapcsolat köti össze a több, mint 100 évet megélt bencés szerzetest és a Korányi Kórház mosodáját. Történt, hogy a 10 éves fogságból hazatért a gulágról, a ládagyárban betanított munkásként dolgozó szerzetesnek a gép levágta az egyik ujját. Mivel balesete után tovább ott nem dolgozhatott, jelentkezett az ORFI-ba betegszállítónak. Ott pont megüresedett a mosodavezetői állás, így odakerült mosodavezetőnek. Egy év alatt minden szükséges vizsgát letett.

Egy vizsga alkalmával találkozott az akkori egészségügyi miniszterhelyettessel, aki meghívta az Egészségügyi Minisztérium műszaki tanácsába, később pedig megbízták a Kútvölgyi úti kórház mosodájának felújításával. De ez a feladat, tőle független okok miatt elmaradt, aminek szívből örült. Amikor az ORFI gazdasági igazgatója átkerült a Korányi TBC szanatóriumba, akkor az atyát magával csábította. Nyolc éve volt még a nyugdíjazásig. Azt az időt ott töltötte.

De ki is volt ez a különleges ember, ki volt valójában Placid atya. Olofsson Placid, születési nevén Olofsson Károly. Apai ágon svéd, anyai ágon sváb családból származott. Elemi iskola után a Szent Benedek Bencés Gimnázium diákja lett, majd érettségi után be is lépett a Rendbe. Pannonhalmán teológiát tanult, majd magyar német bölcselet szakon tanári oklevelet és doktorátust szerzett. 1939-ben szentelték pappá.

A szovjet megszállás után részt vett a választási küzdelmekben, ezért sajtóhadjáratot indítottak ellene és 1946-ban az Államvédelmi Hatóság letartóztatja. Innen kerül át a szovjet katonai bíróságra, ahol koholt vádak alapján 10 év munkatáborra ítélték és Gulágra a fogolytáborba internálták.

Ezek a történelmi tények, de mit kezd ezzel a helyzettel egy ártatlan, tanárember, aki életét az ifjúság nevelésére és az Istennel való kapcsolat építésére szentelte.

Emlékiratai szerint az Andrássy út 60-ban kezdődtek el a kihallgatások többnyire éjszaka. Meztelenre vetkőztették, reflektorok világították meg úgy, hogy a kihallgatói sötétben maradtak. Csak az asztalon a géppisztoly a vasrúd és a gumicső, ami emlékezetébe vésődött és a hatalomra emlékeztette.

A Vilma királynő út 4-ben, már a szovjet parancsnokság emberei várták. Ott már jóval gyakoribbak voltak a verések, a jól irányzott rúgások és a kínzások kifinomultabb módszerei. Itt vallomást próbáltak belőle kicsikarni egy nagyszabású koncepciós per megindításához, de mivel ez sikertelen volt, hamarosan a Gulágon találta magát. Ez alatt a szenvedésekkel teli időszakban egy kérdés motoszkált mindig a fejében: Mit akarhat tőlem a Jóisten? Bár a válasz nem gyorsan érkezett, de annál határozottabban. Placid atya hamarosan megtalálta élete célját. „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.”

A harmincadik életévét betöltő szerzetest Moszkvától 900 kilométerre keletre a Brianszki erdőbe fakitermelésre osztották be. Itt már nem Olofsson Placid atya, hanem a 876-os számra hallgató népellenség volt. A foglyok hatkor keltek, hóban mosakodtak, konzervdobozból ettek káposztalevest és szójás kenyeret a mínusz 34 fokban.

Itt fogalmazódtak meg Placid atya híressé vált szabályai a túléléshez.

1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

A munkatáborban eltöltött 10 év alatt sok munkaterületen megfordult. Volt fakitermelő olyan nyírfaerdőben, ahol a fák törzseit hárman alig tudták átölelni. Dolgozott varrodában, ahol ócska pufajkákból csináltak harisnyákat. De volt, amikor papucsot font kőrisfaháncsból, vagy rádióládákat csiszolt dörzspapírral. Volt, amikor félreértésből festőként dolgozott, de volt varrodában szabásminta rajzoló, majd tervezőmérnök is. Legutolsó munkahelyén - egy bútorgyárban - huzatokat csinált ágyakhoz. Sok fogolyban tartotta a lelket és sok területen alakított ki kis közösségeket, amik a túlélés apró bástyái voltak. Egy megható történet kívánkozik ide a sok-sok történet közül.

A Szovjetunióban nem volt karácsony, csak január 1-ét ünnepelték. Placid atya összebeszélt rabtársaival az egyik lágerben, hogy december 24-én karácsony estet tartanak, akármi történik is. Megkérte az ottani szovjet főnökét, akivel elég jóban volt, hogy hadd csináljon a beteg kislányának egy jolkát. A jolka egy kis fenyőfa, amit január 1-én a Télapó hoz az orosz gyerekeknek. Megengedte. Az erdőből hoztak kis fenyőfát, a rabtársakkal feldíszítették papírdíszekkel és ez lett 24-én a láger karácsonyfája. Több mint 30 fogoly dolgozott rajta. Az ünnep estéjén két fogolytársa, akik az áramfejlesztőnél dolgoztak, rövidzárlatot csináltak, mire az őrtornyokból kilőtték a színes rakétákat. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a rövidzárlatot elhárítsák. Placid atyáék, pedig imádkoztak, énekeltek és az otthoniakra gondoltak. Ekkor lépett be az ajtón egy Sztálin díjas szovjet költő. Miután kiment, mindegyikük azt hitte feljelenti őket. De másnap csak ennyit mondott az atyának az ebédlőben:
– Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!

Sok hasonló, hihetetlen története volt Placid atyának, amit 10 év fogság után sokszor mesélt el társaságban, közösségekben, majd később Gulágról tartott élménybeszámolóin.

Külső szemlélő azt mondaná, hogy a szabadulás után sem volt kegyes hozzá a sors. Ennyi megpróbáltatás után az ember azt gondolná, hogy hazaérkezve az egyházban, a szerzetesrendbe visszafogadva megtalálja nyugalmát. De nem így történt. Pannonhalmára visszatérve nem kapott lakhatási engedély és papi működési engedélyt sem A főapát azt mondta, hogy álljon meg a saját lábán. A papi hivatásából egyedül annyi maradt, hogy a misézéshez való joga megmaradt. Végtelen optimizmusa és hatalmas hite ebben is csak a jót és az új lehetőségeket látta. Az 56-os forradalom idején 20 literes tejeskannákban vitte a tejet a ház gyerekeinek. Élesztőt szerzett Soroksárról, hogy kenyeret tudjanak sütni és természetesen hallgatták a híreket a rádióban.

A forradalom leverése után bekötött ujjal bement az ORFI személyzetiséhez és elmondta élete legrövidebb életrajzát. „Bencés tanár vagyok, tíz évig a Szovjetunióban voltam fogoly, a fűrészgép levágta az ujjamat, állást keresek.” Felvették.

Egyszer még felcsillant egy lehetőség, hogy tanári diplomáját kamatoztathassa, de a hatalom próbatételén nem felelt meg az elvárásoknak. Egy alkalommal behívatták a Zsombolya utcai rendőrségre. Több mint két óráig faggatták arról, hogy kikkel, találkozik, kivel levelezik, és hogyan tartja meg a szerzetesi fogadalmait. Placid atya természetes egyszerűséggel válaszolt. „Egyszerűen élek, tíz éve nem voltam moziban, nem kértem fizetésemelést. Mivel Pannonhalmán nem kaptam lakhatási engedélyt, édesanyámnál lakom.” A tisztasági fogadalom megtartásával kapcsolatban meg azt mondta: „59 éves vagyok, ha eddig nem nősültem meg, most már nem veszítem el a fejemet.”
Elengedték. Később kiderült, hogy Pannonhalmáról kérvényezték, hogy taníthasson. A belügyesek arra lettek volna kíváncsiak, hogy mit ér meg neki, hogy főiskolai tanár lehessen. De miután rájöttek, hogy alkalmatlan a besúgásra, nemet mondtak a tanárságára.

Így mosodavezetőként ment nyugdíjba 1977-ben.

1975-től név nélkül kisegített a budai Szent Imre templomban. Nyugdíjazása után lassan, észrevétlenül beépült és 25 éven keresztül tartott jegyes-oktatást, lelkigyakorlatot, esketést, temetést. Végre azt, amire feltette annak idején az életét.

A rendszerváltozás után sem volt hivatalos rehabilitáció. 1990-ben kapott a Szovjet Legfelsőbb Katonai Bíróságtól a Magyar Igazságügy minisztériumon keresztül egy stencilezett papírt, amelyben az akkori perben elítélt tizenhárom embert közösen felmentették a vádak alól.

Seregély István